38.Fejezet

Sziasztok! Ismét itt vagyok, és továbbra is csak annyit tudok mondani, hogy nagyon sajnálom, hogy csak ilyen nagy kihagyásokkal tudok új részt hozni. A blogot viszont nem szeretném bezárni, mert a történet egész sokáig megvan a fejemben csak kevés az időm megírni. Viszont most, hogy végre meglett a jogsim nyertem pár plusz órát, amit szeretnék majd az írásra fordítani.
Na jó, de mielőtt még az új rész jönne, el sem hiszem, hogy ezt írom de 1 ÉVES A BLOG!!! OMG! Nehéz elhinni, hogy már egy éve megosztom veletek ezt a furcsa kis történetet, és nagyon köszönöm, hogy azóta is olvastok. Ti vagytok a legjobbak.

Na jó, tényleg már csak egy dolog. Mivel a hétvégén nem hoztam részt. De most muszáj még a születésnap mellé megünnepelni, hogy Vettel már 4-szer lett világbajnok. Szinte hihetetlen. Remélem még sok cím fog a neve mellett szerepelni.

38. Fejezet:

Először szerdán volt időm elszabadulni a munkából, és ezt arra használtam, hogy Sebastiannal találkozzam. Haza menni már nem volt időm előtte így reggel vittem magammal egy másik ruhát a munkahelyemre és ott öltöztem át. Egy órával korábban el is mentem, és persze mindenki azonnal kérdezte hova megyek ilyen csinosan, a pletyka pedig gyorsan terjedt, hogy a főnök, aki sohasem találkozik férfiakkal most randira megy. Mondhatom szép, hogy milyen jól ismerik az alkalmazottak az ember magánéletét.

Néhány perc múlva már Vettel felhajtóján álltam meg. Ő pedig a saját autójának neki támaszkodva várt engem, és miután kiszálltam egy csókkal köszöntött. Aminek nem szerettem volna véget vetni. Jó volt ismét a közelében lenni, és érezni az illatát, és a nyugalmat, ami belőle áradt.

- Biztos, hogy nem gondoltad meg magad?

- Igen! –pillantottam rá mérgesen.

- Akkor mehetünk is –és elindult a saját Infiniti-éhez. –Jut eszembe, nem tudnál egy kicsit arrébb állni az autóddal?

- Seb, nem azért, de szerintem egyszerűbb lenni az enyémmel menni. –csóváltam a fejem, mert az enyém is ugyan olyan volt, mint az ő autója, csak más volt a rendszám.

- Nem, nem, mert nem adnád oda a kulcsot, hogy én vezessek. –szólt ki már az autóból.

Nem tudtam sehogy se meggyőzni őt, így arrébb álltam, majd beültem mellé. Nem sokat autóztunk maximum negyed órát, és megállt egy parkolóban, ahol semmi sem volt.

- Seb, te itt akarsz eltenni láb alól? Azért választhattál volna valami kellemesebb helyet.

- Nyugi nem öllek meg. –válaszolta, és elindult az autó csomagtartójához.

Utána mentem én is és megláttam egy nagyobb hátizsákot, meg egy kisebbet. Úgy tűnt túrázni készül. Közben pedig rájöttem miért nem akart az én autómmal jönni. Mert akkor át kellett volna pakolni, és nem lett volna meglepetés.

- Szólhattál volna, mert akkor nem magas sarkúban jövök, és nem is ilyen ruhában.

Nem szólt rá semmit, csak oda ment a hátsó üléshez, és előhúzott még egy táskát, amiben kényelmesebb ruha és egy túra cipő volt. Javaslatára visszaszálltam az autóba, és gyorsan átöltöztem, és minden jó volt. Még a cipő méret is passzolt.

- Hogyan? Hogy sikerült eltalálnod mindent? –kérdeztem tőle, mert egyszerűen nem hittem el.

- Kis segítséggel –vallotta be. – A cipő méret miatt a húgodat hívtam fel. A többit pedig Linda segítette megvenni.

- Oh, tetszik, hogy feltaláltad magad. Most már azt is elárulod hova megyünk?

- Túrázni –mosolygott rám és felvette a nagyobb hátizsákot. –Remélem nem nagyon utálod.

- Hát szó mi szó nem a kedvencem, de nem fogok bele halni.

Felvettem a kisebb hátizsákot, tényleg csak akkora volt, hogy alig éreztem. Őt viszont nagyon sajnáltam a nagy táskával a hátán. Néha megkérdeztem, ne cseréljünk-e. De a válasz mindig az volt, ő a férfi, és ezért neki kell cipelni.

Az út közbe sokat beszélgettünk, és nevetgéltünk, így nem vettem észre, hogy egy kicsit el is fáradtam. Csak akkor tűnt fel, amikor megálltunk és azt mondta megérkeztünk. Levettük mind a ketten a hátizsákokat, és utána körülnéztem.

Egy gyönyörű kis tisztáson voltunk, ahonnét lehetett látni néhány hegy csúcsát, de nagyrészt az erdő vette körül, és a hegygerincről csordogált egy kispatak. A tisztás akkora volt, hogy két nagyobb fa asztal és hozzá a padok elfértek, ezen kívül még körülbelül három pokrócnyi hely volt.

- Egy kicsit elfordulnál –kérlelt engem, de én helyette egy kis sétára mentem.

Néhány perce sétáltam csak, amikor utánam jött, hogy ha gondolom vissza mehetek, így együtt oda sétáltunk, ahol előtte ott hagytam.

Csodás látvány fogadott. Egy kockás pléd volt leterítve, amit mellesleg nem tudom, hogy talált, vagy egyáltalán hogy jutott az eszébe. A pokrócon pedig meg volt terítve, igazi kis pikniket hozott össze.

- Nem tetszik? –törte meg a csendet.

- Ez egyszerűen hihetetlen. –mondtam, miután már meg tudtam szólalni.

- Huh, örülök, hogy ezt mondtad, mert kicsit féltem a reakciódtól.

- Ennyire ijesztő lennék?

- Igen. –vágta rá azonnal, de utána rögtön magához húzott és megcsókolt.

Hosszas csókunkat hasam korgása szakította meg. Igen így jár az ember, ha nem eszik eleget a munkahelyén.

- Éhes vagy? –kérdezte tőlem kedvesen, én pedig bólogattam, mint egy öt éves kisgyerek.

Sebastian leült a plédre, én pedig annyira közel ültem hozz amennyire csak lehetett. Rég nem éreztem ehhez foghatót, amikor ott ültünk ketten. Biztonságban éreztem magam és ez meglepett, mert mióta elhagytam Magyarországot sosem éreztem így.

- Mit szeretnél enni? –kérdezte, és közelebb húzott egy nagy tálat, amin szendvicsek sorakoztak.

- Azt ott. –mutattam az egyikre, majd miután megkaptam bele is haraptam. – Ez határozottan finom. Te csináltad?

- Én bizony –nézett a tálra büszkén.

- Oh, micsoda tehetséged van ehhez is.

- Köszönöm. De mi az az is a mondat végén? –cukkolt így ki kellett mondanom.

- A vezetéshez is értesz.

- Csak ahhoz? –kérdezte, majd ismét megcsókolt. Én pedig rájöttem mire gondolt.

- Na, jó. Ez is megy neked. –adtam meg magam.

Még egy kicsit beszélgettünk, majd hamarosan visszaindultunk, mert Seb mindent hozott magával, csak zseblámpát nem.

A vissza út már kicsit nehezebb volt. Elég meredek volt, az ösvény, ami felfele meg sem kottyant, de lefele kissé féltem. Na jó nem kissé, nagyon, ezért elég sok helyen Sebastiannak kellett segítenie.

Az autóhoz már szürkületben értünk, és hamarosan be is sötéted, így tökéletes volt az időzítésünk.

Sebastian házánál elbúcsúztunk, és megbeszéltük, hogy majd keres, ha visszajött a szüleitől. De megígértette velem azt is, hogy majd felhívom. Kaptam még egy búcsúcsókot, majd beültem az autómba, és haza indultam.