21. Fejezet

Hoztam egy kis részt nektek. Nem túl hosszú, de ha minden jól megy holnap hozom a folytatását. 

A hétvégén kaptam még egy díjat, de nem volt időm kirakni, de nagyon köszönöm annak aki nekem adta. 

viszont most megyek, mert Petőfi verseket kell olvasnom. 

Jó olvasást! 

Azért örülnék egy két kommentnek, vagy értékelésnek.

Puszi.

Beléptünk a házba, és már adták is a pezsgőspoharakat a kezünkbe, a kabátjainkat meg elvették tőlünk. Gyorsan meg is ittam, amit kaptam, majd elindultam beljebb, hogy megnézzem, kit ismerhetek. Elkezdtem körbejárni a házat, és megfigyelni a dolgokat. Láttam hogy a pincérek fel alá járkálnak, és felszolgálnak pezsgőt. De volt egy nagy svédasztal is ahol minden féle étel, meg sütemény volt. Na meg persze a nappaliba egy hatalmas bár állt. Akit pedig megláttam előtte, már régóta ismer engem, így oda mentem hozzá.

- De rég láttalak Jane. Mi van veled? –kérdeztem tőle.

- Haley! De jó, hogy itt vagy. Egy nehéz bírósági ügynél segítettem itt Londonba.

- Jól megy neked. –dicsértem meg őt.

- Te se panaszkodhatsz! Hallottam a Brazil Nagydíj hétvégéjére szervezett buliaidról.

- Oh, igen. Azt nagyon élveztem, sok új embert ismertem meg. –meséltem neki.

- Gondolom.

- Tényleg, és hogyhogy itt vagy? –faggattam őt.

- Hosszú történet, és bonyolult. – már mondtam volna, hogy nem baj, de azért folytatta. – Az ügyön egy másik lány is dolgozott velem, és az ő testvére szervezi ezt a partit. A lányt Amynek hívják és jóba lettünk, és így meghívott engem.

- Értem.

Beszéltünk még pár percet, az elmúlt hónapokról, majd felcsendült egy ismerős szám. Jane és én is szerettük, ezért elkezdtünk táncolni. Persze mire vége lett a számnak, jól elfáradtunk. Megbeszéltük, hogy még beszélünk, mert én meg akartam keresni Blairéket.

Viszont, amikor a keresésükre indultam ismét, egy ismerős alakba botlottam. Aki akkor is idegesítően vigyorgott.

- Hát te? –kérdeztem tőle, mert kissé felhúzott, hogy ott volt.

- Ben hívott meg. –adta meg a választ, és úgy nézet, mint aki már rögtön mindent megmagyarázott.

- Köszönöm Sebastian, hogy ennyire értelmes mondatokkal, megmagyarázol mindent.

- Te vagy felháborodva? –szegezte nekem a kérdést. – Én se mondhatnám, hogy valami kedves voltál velem.

- Igazad van –ismertem el a helyzetet.

- Ezt nem hiszem el. –nevetett fel Seb. – Komolyan ezt, mondtad, vagy csak képzelődöm?

- Most inkább megyek –mondtam neki.

- Oh, köszönöm, hogy majd megtisztelsz. –kapott a szívéhez, én pedig otthagytam őt.

Pár lépést megtettem utána, és meg is találtam Blairt és Jenst, akik épp egy lassú szám alatt dőltek egymásnak. De mikor megláttak szétrebbentek, mit a madarak, mikor zajt hallanak.

- Na, hogy tetszik az este? –kérdeztem tőlük.

- Nekem nagyon tetszi eddig. –felelte Blair.

- Nem hoznál egy kis pezsgőt? –fordult hozzám Jens.

- Igazad van, koccintsunk. Hozok is egy kis pezsgőt, és elindultam a bár felé ismét.

Előttem egy nő állt egy kis pocakkal, így biztosra vettem, hogy terhes. Gondoltam kedves leszek, és megkérdeztem mikorra várható a baba.

- Április végére vagyok kiírva. –válaszolta kedvesen, és oda fordult hozzám.

Nem csak az a hátát láttam már, hanem az arcát is, és mind a ketten meglepődtünk. Egyikünk se tudott a másikhoz szólni. Csak néztük egymást percekig, majd elkezdte a beszélgetést.

- Szia Lilla. Hogy vagy?

- Kinga, nem mondod, hogy most elkezdesz itt bájcsevegni velem. –és rögtön mérges is lettem nővéremre.

- De elkezdek beszélgetni veled, és elmondom, hogy igen terhes vagyok. Eljegyeztek engem, ezt is elmondom, ha nem tudnád. –de itt nem állt meg, hanem folytatta. – aránylag boldog életet is élek. Csak egy dolog hiányzik az életemből.

- És az mi?

- A testvérem. Miért haragszol még rám? Nem tudunk fátylat borítani a múltra?

- Tudod Kinga te kezdted az egészet –és közöltem vele a véleményemet. – ha akkor, amikor elmentem legalább elbúcsúztál volna tőlem. Vagy csak néha-néha felhívtál volna, most nem lennénk ilyen helyzetbe. Nem nekem kellene bocsánatot kérnem, mivel nem én, hanem te mondtad, ha kimegyek, azon az ajtón nem tekintesz többet a testvéremnek.

- Én…

- Had folytassam. Nagyon fájt nekem akkor az, és még utána is. Nehéz volt otthon hagyni mindenkit, te pedig még jobban megnehezítetted. Csak el kellett volna mondanod a véleményedet kedvesen, vagy támogatni. Nem válaszút elé állítani.

- Sajnálom Lilla. Nem akartam.

- Még egy kérdés? Miért pont most állsz velem szóba? Évekkel ezelőtt nem tudtál volna?

- Most volt itt a megfelelő alkalom. És tudod a hormonok.

- Megfelelő idő? – kérdeztem tőle. –Pont most, itt egy szilveszteri bulin?

- Hát… - kezdett bele mondandójába, de nővérem nem tudott semmit se szólni.

- Tudod mit? Ennyivel nem intézted el. A szilveszteremet pedig tönkre tetted. –mondtam neki, és ott hagytam.

Dühös voltam, és már a sírás is fojtogatott. De nem akartam mindenki előtt sírni. Próbáltam magamba tartani a könnyeimet, amíg Blairt és Jensont keresésére indultam. Viszont sehol nem láttam őket.

Elegem volt mindenből, és el akartam menni. Megkerestem egy pincért, hogy megkérdezzem hova rakták a kabátokat, aki kedvesen oda is kísért a szobához. Be volt csukva a szobaajtó, így kinyitottam, de azonnal be is csuktam, mivel két ember szépen kifejezve épp hancúrozott egymással. Úgy döntöttem, nem kell nekem a kabátom, inkább kimentem. Viszont már nem is bírtam tartani magam, elkezdtek folyni a könnyeim.

Nem is hallottam, hogy követnek, de amint kiértem a ház elé, hozzám szólt, aki követett, és először meg is ijedtem, mert nem ismertem fel azt a valakit.

- Mit akar? – kérdeztem tőle, de alig hallhatta az illető, mivel a könnyeimmel nem tudtam mit kezdeni.

- Haley jól vagy? –jött közelebb hozzám, és mikor már csak pár lépésnyire volt felismertem, hogy Sebastian az.

Nem érdekelt, hogy mennyire is utálom őt, ő ott volt velem, nekem meg minden bajom volt. Közelmentem hozzá, és ő megölelt, és nem engedett el. Máskor, ha csak a szándékát láttam volna annak, hogy megakar, ölelni felpofoztam volna őt. De akkor csak egy kis kedvességre volt szükségem.  Simogatta a hátamat, és próbált nyugtatni anélkül, hogy tudta volna mi történt velem.

- Kérlek, menjünk innen! –kértem tőle.

- Hova?

- Mindegy, csak el innen. –feleltem Sebinek szipogva.

Elővette a kocsi kulcsát, és megkerestük az utóját, majd mikor beültünk rátaposott a gázpedálra.

- Nem zavar, ha gyorsan vezetek, ugye? –kérdezte tőlem kedvesen.

- Nem. Legalább, gyorsabban eltűnünk innen.

Még egy fél órát mentünk, ilyen gyorsasággal, majd lekanyarodott egy kisebb mellékútra. Pár perc múlva pedig megállt. Kinyitotta nekem az ajtó, majd elindult egyenesen. Fogalmam se volt hova visz, de aztán megállt. Oda mentem mellé, és megláttam egy tavat, amin gyönyörűen tükröződött vissza a hold fénye. A túlsó partot körbe vette a nád, a hozzánk közelebbinél viszont volt egy kis dokk. Sebastian oda ment, és leült, majd én is követtem.

- Mi ez a hely? – faggattam őt.