A jövő.

Meghoztam a részt, amit ígértem. tehát a jövőről olvashattok majd. 

De egy kicsit szemét voltam, mert nem írtam le a nevét, annak aki Haley barátja lesz. Az majd kiderül. 

Most hagylak is titeket olvasni.

Puszi. :D

 

2012 Szeptember 1 Szombat.

A szombati napom nem telt valami jól. Be kellett mennem dolgozni, mert egy fontos esküvőt kellette elintéznem az irodába. A párnak, akit vártam csak az a hétvége volt jó. Így persze én nem tudtam elmenni a párommal a Belga futamra. Az időmérőt is csak a munkahelyemről tudtam nézni. Nagyon szomorú voltam, mert szerettem volna a barátommal lenni, mivel úgy éreztem kell neki az erősítés a hátralévő futamokra.

Mikor este hazamentem mondhatni szörnyű volt a házba. Már hozzá szoktam, hogy van mellettem valaki. Először nagyon elleneztem, hogy összeköltözzünk, meg azt is, hogy az ő házába kölközzünk végül meggyőzött. Nem volt sok különbség az ő és az én lakásom között, csak annyi, hogy nála már volt edző terem. Végül is ez volt a legnyomósabb indok, amiért az ő házába élünk. Na jó, megfelel egy kisebb kastélynak is. Annyi szoba van benne.

 Kedden este kellett elutaznia a szerelmemnek, és szombaton már elég nehezen bírtam nélküle, alig vártam, hogy haza jöjjön. Az álom is csak nehezen jött a szememre. Szerettem volna már magam mellett tudni.

Vasárnap igazából már semmi dolgom nem volt. Nyugodtan aludhattam, de így is hamar kidobott a pihe-puha ágyam. Mikor felkeltem Blair várt az ajtómba. Elmentünk sétálni, és persze mindenki megnézte őt, mert már nagyon-nagy hasa volt. B és a férje is már nagyon várták a kicsi fiúk érkezést. Addig pedig már nem is volt sok idő hátra

- Na, mikor jönnek a nővéredék? –kérdezte tőlem sétálás közbe barátnőm.

- Délután érnek ide, aztán holnap reggel mennek is anyuékhoz tovább.

- Nem lesz gond, hogy a kicsivel ennyit utaznak?

- Kocsival jönnek. Talán így nem lesz akkora gond az út. –magyaráztam Blairnek.

- És, hogy van a kicsi? –folytatta a kérdezősködést a családomról B.

Mondjuk azt nem csodáltam, hogy a kicsit után érdeklődik, mivel mióta kiderült róla, hogy terhes baba mániás lett. Nem viccelek, nap, mint nap képeket nézett és mindig, ha meglátott egy-egy babát egy babakocsiba megnézte. Mellesleg ruhák és játékok tömkelegét vettük már meg, sőt a kiságy is megvan, és a gyerekszoba ki van festve.

- Nagyon gyorsan nő. Tényleg mi lenne, ha átjönnél te is ma hozzám, és akkor egy kicsit babázhatnál?

- Rendbe.

Gyorsan elmentünk még vásárolni a közeli boltba, majd hozzánk mentünk. Összedobtam egy kis ebédet, és mire meg ettük csengettek is. Oda szaladtam az ajtóhoz beengedni a nővéremékét, és nagyon örültem mikor megláttam őket.

A szilveszteri este óta megváltozott a viszonyunk. Egyre többet beszéltünk, meg voltam is náluk és én vagyok a pici Aaron keresztanyukája.

- Sziasztok. –köszöntöttem őket. –Gyertek beljebb.

- Szia, Lilla. –ölelt meg a testvérem, majd Ben a vőlegénye.

- Hogy van az én kicsi keresztfiam?

- Most épp alszik, szerencsére elaludt a nagy autózásba. –mesélte nekem nővérkém.

Bennel elindultunk az emeletre, megmutattam neki a szobát ahol majd az este alszanak, és ahova beraktuk Aaront, hogy ne ébredjen fel. Mire lementem, hogy megnézzem, mi van Kingával, addigra természetesen Blair letámadta őt. Az anyaságról faggatta testvéremet. Nem sok idejük volt róla beszélgetni, mert hamarosan kezdődött a futam.

Két óra előtt 5 perccel, pedig mind beültünk a Tv elé. Alig bírtam magammal, szörnyű volt otthonról nézni a futamot, és nagyon rossz volt, hogy közvetlenül a rajt előtt nem tudtam vele beszélni. Nem is értettem, hogy Blair, hogy lehet ennyire nyugodt, és amikor erre gondoltam még idegesebb lettem.

Végül persze örültem, mert dobogóra állt az én szőke hercegem. Az interjúkat végig néztem, majd a többiek után mentem, akik fent voltak az emeleten, mert a kis Aaron felébredt, és csak sírt és sírt. Négyen alig tudtuk megnyugtatni őt. Kinga megetette, Ben hülye fejeket vágott neki, Blair csikizéssel próbálkozott én pedig ringattam őt.

Akkor is a kezembe sírdogált, amikor megszólalt a telefonom. Sietve felvettem, és nagyon örültem, hogy ő hív.

- Szia édes. –mondta nekem

- Szia. Annyira hiányzol. Szörnyű, hogy nem lehettem ott veled. –mondtam neki a telefonba.

- Nekem is hiányzol kicsim. De mi ez a sírás?

- Kingáék vannak itt, és épp Aaron sírdogál.

- El is felejtettem, hogy jönnek. De örülök, hogy végre láthatom a keresztfiamat.

- Sajnos nem fogod látni. –feleltem neki kicsit szomorúan, mert tudtam róla, hogy nagyon szereti a gyerekeket. – holnap reggel mennek tovább Magyarországra.

- Akkor add át nekik üdvözletem. Viszont, most mennem kell, csak hallani akartam a hangod. Szia, szeretlek, és hamarosan otthon leszek.

 - Én is szeretlek téged. Siess.

Letettem a telefont, majd három vigyorgó fejjel találtam szembe magam. Nem is hagytam szó nélkül a dolgot. Azonnal nekik szegeztem a kérdést.

- Mi ez a mosolygás?

- Hát az hugi, hogy nagyon látszik rajtad, hogy fülig szerelmes vagy. –mesélte nekem Kinga.

- Ez igaz. –adtam neki igazat. – Őrülten szerelmes vagyok belé. Minden egyes nap, amit vele töltök a világ legjobb napja. Ha pedig nincs velem, olyan mintha nem is léteznék.

Faggattak még a szerelmi életemről, majd Blair haza ment, mert fáradt volt. Testvérkém lefeküdt a szobába pihenni, mi Bennel viszont vacsoráztunk. Sütöttem kettőnknek pizzát, majd elkezdünk nézni valami filmet, ami a Tv-be ment. Közbe persze én a nővéremet égettem, mivel cikibbnél-cikibb történeteket meséltem vőlegényének.

- Tényleg bepisilt elsős korába?

- Igen, nem viccelek. –feleltem miközben halálra röhögtem magam.

- És leesett a fáról miközben cseresznyét szedett?

- Aha.

- Nem semmi gyerek lehetett. –mondta Ben. –Talán jobb is, hogy nem ismertem.

- Hát, szerintem akkor is kedvelted volna, mert nagyon kedves volt kicsinek is Kinga.

- Fényképek nincsenek nálad? –kérdezte tőlem.

- Valahol vannak, de nem jut eszembe most, hogy hol.

- Talán nem is baj, le kellene feküdnöm, mert holnap korán reggel megyünk. Szia. –Köszönt el tőlem, majd az emeletre ment.

Nem sokkal utána én is otthagytam a Tv-t és felfele indultam. Lezuhanyoztam, majd bebújtam a hatalmas ágyba, ami ismét üresen várt.

Reggel sírásra ébredtem fel. A kicsi Aaron volt az. Mondhatni szerencsére, mert addigra már nővéremék bepakoltak az autóba. Nem akartak felkelteni engem, és képesek lettek volna köszönés nélkül elmenni. Lementem hozzájuk s földszintre, és mérgesen néztem rájuk.

- Én akartam köszönni. –mentegetőzött Ben.

- Viszont én nem szerettelek volna ilyen korán felkelteni. –vágta rá azonnal Kinga. –De megyünk is, mert még hosszú az út hazáig.

- Vigyázzatok magatokra. –mondtam nekik.

- Rendben hugi. Majd látogassatok meg minket.

- Ok. Sziasztok. –köszöntem el tőlük, és egy pillanatra megkaptam a keresztfiamnak és adtam neki egy puszit.

Ott álltam az ajtóba, és integettem nekik, majd mikor már nem láttam őket visszamentem a házba. Ettem egy kis reggelit, és felöltöztem, mivel mennem kellett dolgozni. A kedvenc kék zakómat vettem fel egy fehér farmerral és egyszerű pólóval. Majd miután a hajamat is megcsináltam elindultam dolgozni. Az irodaház előtt leparkoltam, és kiszálltam az autóból és elindultam a munkahelyem felé.

A nap elég erősen sütött és ennek köszönhetően kellően meleg is volt. A madarak csiripeltek, és mindenki a maga dolgát csinálta.

A zebrán sétáltam át, amikor egy autó hangjára lettem figyelmes. Az kocsi pedig felém száguldott, és nem lassított. Néhány pillanat múlva éreztem, hogy nekem jön a kocsi, majd összeestem. Láttam még, ahogy elszáguld miután elütöttem engem, és utána elájultam, és nem éreztem semmit.

Nem láttam leperegni a múltamat, nem voltak előttem a szebbnél-szebb képek, de még csak fényt se láttam az alagút végén. Nem éreztem semmit se, se azt, hogy élek, se azt, hogy meghaltam. Csak voltam, de nem lehet megmagyarázni. Egy idő után viszont elkezdtem érezni, hogy valami visszahúz engem.

Hamarosan kinyitottam a szemem, és egy korházi szobában feküdtem. Az én szőke hercegem, pedig ott ült a székbe mellettem. Mikor meglátta, hogy felébredem, átjárta az arcát az öröm. Látszott rajta, hogy nagyon féltett engem, és láttam a szemeiben a megkönnyebbülést, és azt, hogy nem tud hirtelen mit mondani.

Megszorította a kezemet, majd egy puszit adott a homlokomra. Közben, pedig egy orvos jött oda hozzám pár nővérrel.

- Tudja mi a neve? –kérdezte tőlem az orvos.

- Igen. Haley Scott, vagy ha jobban tetszik Lilla Fehér. –válaszoltam neki.

- És tudja ki ez az úr, itt ön mellett?

- Ő a barátom, és Forma 1-es pilóta.

- Tudja mi történt önnel?

- A munkahelyemre tartottam, amikor jött egy autó.

- Igen, jól emlékszik rá hölgyem. Nos, a jó hír, hogy nincs emlékezet vesztése, és kómában se volt sokáig.

- Elnézést doktor úr jól hallottam? –kérdeztem az orvostól.

- Igen kisasszony, 3 napig kómában volt. Agyrázkódást szenvedett, néhány bordája megrepedt, és eltört a bal lába.

Nem tudtam mit válaszolni, csak hallgattam az orvost, ahogy sorolja a bajaimat. Közben pedig a szerelmemet néztem, ő pedig engem. Alig vártam, hogy végre kimenjen a doki és végre csak mi ketten lehessünk.

- Viszont van egy rossz hírem. – folytatta tovább a. – Sajnálattal közlöm, hogy elvesztette a kisbabáját.

- A kisbabámat? –kérdeztem csodálkozva.

- Igen, ön az ötödik hétbe volt. Most viszont kettesbe hagyom önöket, de hamarosan visszajövök ismét megvizsgálni önt.

A lélegzetem is elállt, amikor meghallottam, hogy babát vártam. Egészen addig jó viseltem a helyzetet, de akkor végem volt. Azonnal elkezdtem zokogni, és csak folytak a könnyeim. A bordáim is el kezdtek fájni és mellé a szívem is. Láttam a szerelmemen, hogy őt is rosszul érinti a dolog, mert szeretett volna egy kisbabát, de miattam tartotta magát. Sőt engem próbált nyugtatni.

- Semmi baj. Kiheverjük majd, és lehet még kisbabánk. –mondta nekem.

Nem válaszoltam neki, csak sírtam, majd éreztem, ahogy szorosan átölel.