5. fejezet:

Egy kicsit megkéstem a résszel a hosszú hét miatt a suliba, de most itt is van.

Jó olvasást!

Értékelésnek és egy-két megjegyzésnek örülnék most is.

- Jól vagy? –kérdezte Sebastian Vettel a RB. csodagyereke.

- Persze remekül vagyok, csak gondoltam megnézem milyen innen a kilátás –válaszoltam ironikusan.

- Felsegíthetlek? –kérdezte, és már nyújtotta a kezét, de én nem akartam elfogadni.

Mondhatni nagylányként akartam viselkedni, és vissza akartam utasítani a kezét, de mikor már fel akartam volna állni, hasogatni kezdett a lábam. Nem volt valami kellemes érzés, de határozottan jobb volt, mint amikor eltörtem a lábamat. Hasonlóság is volt, nem tudtam lábra állni szóval el kellett fogadnom Sebi kezét, amit felém nyújtott.

- Ok most pedig eljössz velem az orvoshoz. –adta ki a parancsot.

- Héj nem megyek én veled az orvoshoz, max. elkísérhetsz Markhoz, mert épp Schumacherhez indultuk, utána pedig elkísérhetsz a McLarenhez.

Beleegyezett, és eltámogatott Webberhez, aki kicsit szomorú volt, mert szeretett volna beszélgetni, de megnyugtattam, hogy majd bepótoljuk. Utána Sebi átkísért a McLaren boxához. Út közbe próbált rávenni, hogy menjünk inkább a pálya orvoshoz, de én makacs voltam, mint az öszvér. És azt se akartam, hogy Jenson, Blair és Lewis aggódjon, hogy hova tűntem.

- Úr Isten! Mi történt? –hallottam meg Jenson hangját. - Jól vagy és miét bicegsz ennyire? Sebastian te pedig miért engedted, hogy a saját lábán jöjjön és miért nem vitted az orvoshoz? - őrjöngött tovább.

- Nyugi Jens, jól vagyok és…                          

- Én pedig el akartam vinni csak nem engedte. –szólt közbe Vettel is.

- Ok, Hays te most eljössz velem az orvoshoz.

- Dehogy is te itt maradsz. –tettem javaslatot.

- Héj kislány, az lesz, amit mondtam, akkor csak azért se mennél oda az orvoshoz. –kapott fel ölébe, és szólt a szerelőknek, hogy nemsokára jön.

- Tegyél le! –üvöltöttem a fülébe. - Inkább önként és dalolva elmegyek, csak tegyél le.

- Nekem az is jó, csak a dalolást, hagyjuk ki belőle.

Hát igen, voltunk már együtt bulizni és Button is tudja, hogy szörnyű hangom van.  20 perc múlva még mindig az orvosnál ültünk és vártuk az eredményeket. Közben pedig próbáltam kiszedni Jensonből, hogy mi történt de makacs volt. Nem akart semmit se mondani. Féltem, hogy nem tart jó barátnak, és megbízhatónak, mikor én nagyon jó barátként tekintek rá. 3 perc múlva az orvos is visszatért bocsánatkérések közbe, mert a feleségével beszélt ugyanis felhívta őt, hogy hozzon-e neki is valamit a boltból. Hát igen egyes embereket nem értek manapság. Sokan nem tőrödnek másokkal, vagy a munkahelyjel és nem érdeklik a következmények őket.

- Kisasszony most szerencséje volt –mondta és én már meg is, könnyebbültem. - Csak kificamította a bokáját, vagyis egy bokaszalag megrándult. Bekötjük fáslival és kérem az egész hétvégén, hordja, csak fürdéshez vegye le. Hétfőn, ha megy, akkor már be se kell kötni a lábát. A hétvége folyamán pedig ne nagyon terhelje a lábát. Ha pedig kell, vegyen be fájdalom csillapítót nyugodtan.

- Ezek szerint azt megúsztad, hogy idefele nem az ölembe jöttél, de visszafele már az ölembe viszlek vissza. –viccelődött Jens.

- Doktor úr kérem, segítsen. –kérleltem a Dokit.

- Hát azt nem mondtam, hogy nem állhat lábra így nyugodtan a saját lábán is, távozhat. –válaszolta, és J. már duzzogva ment is ki az ajtón.

Mikor visszamentünk a csapathoz a szerelők már tűkön ültek, ugyanis már csak öt perc volt a szabadedzésig. Button rögtön rohant az öltözője felé s közben Lewis és Blair jött oda hozzám. Miután elmeséltem nekik a történteket, és megnyugtattam őket, hogy semmi komoly nem történt leültettek egy székre, és nem engedték, hogy mozduljak. Nagyon kedvesek voltak, de túlságosan is aggódtak értem.

A szabadedzés nem volt túl izgalmas, mindenki infókat gyűjtött és nem lehetett tudni az erőviszonyokat. A McLaren sok információt szerzett köszönhetően a két remek pilótának. Lewis a harmadik helyen ált mikor még 5 perc volt hátra. De a mérnöke úgy döntött délelőttre elég lesz ennyi így kiszállt és oda jött hozzám. Közben Button még kint volt a pályán. 2. helyezést ért el és örült is ennek. Persze én is örültem, de azért a kisördög ott bujkált, hogy most már meg kell őt kérdeznem, hogy mi van vele és ezúttal menekülni se fog. Mikor vége lett az edzésnek még megbeszéltek pár dolgot a mérnökével, majd Lewisékkal is. Engem addig Blair pesztrált. Hozott inni és enni, sőt mikor kimentem a mosdóba kitámogatott és nem engedte, hogy arra a lábamra áljak, amelyik fáj.

Miután végeztek a fiúk, megegyeztünk Jensonnal, hogy együtt ebédelünk. A csapat home-jába átmentünk és leültünk egy asztalhoz. Megkaptuk az ebédünket, bár én kb. 3x annyit ettem, mint Jenson sőt én sütit is kaptam. Hát igen ez az ára annak, ha valaki pilóta, nem ehet akármit. Bár Jens jó viseli a dolgot, és jól betartotta a szabályokat, még itt az utolsó hétvégén is.

- Most már tényleg szeretném tudni, hogy mi történ - mondtam neki, míg a kávénkra vártunk. –Sőt most le is vagyok sérülve, és azt mondtátok mindent, megtesztek, amit kérek, csak nem hagytok békén. Ezen kívül bármit kívánhatok.

- Héj Hays zsarolni nem ér.

- Nem zsarollak!

- Nem-e? Na jó elmesélem, de akkor menjünk ki sétálni. Nem akarom, hogy mindenki halja.

- Rendben van –egyeztem bele. Sőt csodák csodájára engedte, hogy felálljak.

Kint a Home-on kívül péntek miatt kisebb volt a nyüzsgés, mint Buttontól megtudtam. Mindenki az autókat állítgatta, vagy az újságírók egy-egy interjút készítettek a pilótákkal. Hát igen én nem állok vele valami jól, de majd csak összehozok valami jót.

- Na jó most már jobb lesz, ha elmondom –kezdett bele Jenson. - Kicsit nehéz, de azért hívtalak, hogy elmondjam, és tudom, hogy jó barát vagy. Szóval, hogy is mondjam… Jessica őő megcsalt engem.

- Micsoda?! Hülye ő, vagy mi? –próbáltam kicsikarni valami értelmes mondatot a számból bár nem igazán sikerült, mivel ledöbbentem.

Ismertem Jessicát és egy aranyos, kedves lánynak gondoltam. Olyannak, aki hű a barátjához, ráadásul Jenshez, aki egy légynek se tudna ártani és nem is, lenne képes megcsalni Jessicát. Sőt szerintem más lányra rá se nézett. Mindig a kedvében járt, és mindent megtett, amit kért. Sülve, főve együtt voltak minden futamon. Nem lehetett Jessicát elmozdítani Button mellől. Forrott a düh bennem, legszívesebben akkor felhívtam volna őt, hogy-hogy képzelte ezt. De nem akartam szegény Jensonnél még egy lapáttal tenni a tűzre.

- Nem tudom, lehet, hogy…

- Sziasztok! –hallottam meg Sebastian hangját, aki szokásához híven egy óriási mosollyal jött szembe velünk. –Jó, hogy itt összefutottunk, mert téged kerestelek Haley.

- Ő hát most épp Jensonnel beszélek –kezdtem el mentegetőzni, s közbe figyeltem Button reakcióit, hogy látok e rajta valami jelet, ami a megkönnyebbülésre utal.

- Nem gond Hays. –mondta. –Majd később megbeszéljük. –s már 10 lépésre volt tőlünk.

- Szóval ajánlom, hogy fontos legyen Sebastian –fenyegettem meg. - Szegény Jensnek nem éppen jók a napjai, és végre elmondta mi bántja.

- Bocsánat nem tudtam, hogy baj van. Akkor megyek is. –mentegetőzött.

- Hát most már maradj. –ajánlottam fel neki nagyon duzzogósan. –De nem lehetne, hogy valahova leüljünk, mert fárad a lábam.

- Jaj bocsi, épp azért jöttem, hogy megkérdezzem, mi van veled. –elsétáltunk egy padig majd leültünk. –Szóval hogy van a lábad?

- Hát mit nem mondjak, egyre jobban fáj. –nem volt valami kellemes érzés, a többiek előtt tartottam magam, de valamiért Sebinek elmertem mondani. –Próbálom tartani magam, hogy ne tűnjek gyengének, de már nem igazán megy. Mondhatnám eszméletlenül, fáj és hát, már ha nem, muszáj önszántamból se állok rá.

- De azért ugye voltál az orvosnál. –kérdezte, és nekem feltűnt az aggodalom a szemébe, de miért aggódik ő értem?

- Persze, hiszen nem hagytatok nyugton.

- És mit mondott a doki. –még több féltés, nem lesz ez így jó. De nem tudtam azt megcsinálni vele, hogy ne mondjam el. Olyan, mint egy aggódó kisgyerek.

- Nem tört el szerencsére, de még egy darabig be kell kötnöm. Majd jobban leszek.

- Annak örülök, gyere, visszakísérlek a McLarenhez. –ajánlotta fel kedvesen. Mi, nem kedves és én egyáltalán nem kedvelem, gondoltam magamba.

Már álltam fel, amikor is a rossz lábamra álltam rá és valami belenyilallt.

- Ahhh –üvöltöttem el magam. Vettel addigra már két lépéssel előttem járt, és most visszanézett.

- Mi történt? –aggodalmaskodott tovább. Komolyan az aggódásától fogok megőszülni.

Sosem szerettem, ha valaki, minden mozdulatomnál megkérdezi, hogy jól vagyok-e. Jó azt beismerem, hogy jó érzés, de csak egy bizonyos szintig, utána, jobb, ha engem békén hagy, mert, én nem szeretem, ha anyáskodnak fölöttem.

- Nem, ráálltam a lábamra és iszonyatosan fáj. Bocsi de vissza kell ülnöm.

Hogy lehetek ennyire szerencsétlen. A lábam sajgott és legszívesebben továbbra is üvöltöttem volna. De ezt már Sebastiannak se mertem mutatni. Én ostoba, minek is jöttem el erre a hétvégére.

- Na, jó ebből elég. –kapott fel seb és a parkoló felé indult. –nem érdekel, hogy mit mondasz de, visszaviszlek a szállodába, hogy lepihenj, Nem fogom hagyni, hogy itt szenvedj a barátod, pedig majd, megérti.